22. nap: Don’t worry Be Happy



Ha hóviharra készülsz, örülsz az esőnek

Tegnap este, a szerencsés megérkezés után, szinte semmi mással nem foglalkoztam, csak a megfázás megelőzésével. Egyik tál káposztalevest ettem a másik után, jókora kancsó teákat döntöttem le egy kis rummal fűszerezve, majd vitamin csomagom egy részét toltam magamba. Az esti felmelegítő jóga sem maradhatott ki, sokat mozgattam a nap során elgémberedett végtagjaimat.

Reggel örömmel ébredtem, semmi jel nem utalt arra, hogy “maradandó” kárt okozott volna a fagyos délután. Kitekintve az ablakon, lefagyott a mosoly az arcomról, ismét tombolt a tél, szakadt a hó, és süvített a szél. Nem lett barátságosabb az időjárás. Elfogadtam, ez van.

Elkezdtem készülődni, mint szamuráj a nagy csata előtt, tudtam ma “újra összecsapunk”. Még meg is borotválkoztam, nem tudom miért, talán húzni, halasztani akartam az újrakelést.
Aláöltözetek sokaságát öltöttem magamra, esővédő ruhákat húztam fel, amennyi csak a kabátom aláfért.

Reggelimet a kandalló melegében és egy óriási kancsó forró tea gőzében fogyaztottam el, nem bíztam ezt sem a véletlenre, feltankoltam. Nem akaródzott a nap elkezdése, kinn még mindig pokoli idő várt a zarándokokra.

Egyszer csak a rádióból a Don’t worry Be Happy című szám szólalt meg. Mintha nekem küldték volna, lábaimban elindult a boogie, energia töltötte fel testem. Nagyon rég nem hallottam már ezt, a számomra nagyon kedves zenét, készen álltam. 


Na gyere hóvihar, ma nem lepsz meg! Kiléptem a hostelből és útra keltem. A fejemben még szólt a Don’t Worry Be Happy, ha nem fújt volna erős szembeszél, még “kocogni” is lett volna erőm. Azonban fújt, nem kicsit, nagyon.

Viszont a tegnappal ellentétben, fel voltam készülve, tudtam mire számíthatok. Kb. két órát hadakoztam a hóviharral, mire egyre lejjebb értem és a havat az eső, a fagyos hőmérsékletet, “kellemesebb” tíz fok váltotta fel. Leértem, túl vagyok a nehezén!

8 km megtétele után, Tricastela település előtt a felhők között előbújt a rég nem látott napocska is, jelezve, a nehezét tényleg letudtam. Ekkor olyan ajándékokban részesültem, melyre nem számítottam, minden domb vagy kanyar egy szivárványt tartogatott, számszerűen 4 különbözőt láttam a következő egy órában. Az egyik olyan közel és erővel világított, csak ámultam és bámultam a természet csodáját.



A második egy templom kertjében ért véget, nem messze onnan, ahol elhaladtam. Be is mentem, nem én voltam az egyetlen zarándok, akit idecsalogatott. Kérdeztük is egymást, mint az izgatott kisgyerekek, Láttad? Láttad?

Tízóraimat is ebben a faluban vettem magamhoz, kipihenve a reggeli megpróbáltatásokat, és a szivárványok nyújtotta élményeket.

Újra úton, újra esik, de már csak az eső, nem lepődtem meg, egésznapra esős, szeles időt jósoltak, a szivárvány melletti napsütés volt a nap meglepetése. Osszuk be a jót a napra.

Végcélomat reggel még nem mertem a szélsőséges vihar miatt kőbevésni, a 33km-re fekvő Sarria városát néztem ki.

Az zivatarok, záporok ellenére élveztem a túrát, fizikailag nem volt megerőltető, csodás erdei utakon vezetett.



Olyan szakaszok is akadtak ahol a fák összeérő lombjai alagútként, zártak össze a fejem fölött és egy csepp víz sem hullott rám. Erdei patakok, források, apró hegyi kis falvak kisérték utam, tették változatossá az ösvényt. Szinte végig egyedül haladtam, ebédig senkivel sem találkoztam.

Délután kettőre értem el egy olyan települést, ahol nasin kívül, mást is lehetett enni. Kihasználva az alkalmat, betértem, egy forró lencselevest és egy krumplis-tésztát kóstoltam, kis bacon-el megspékelve. Olaszok ültek rajtam kívül a helyen és a tegnapi megpróbáltatásokról beszélgettünk, ők sem taxiztak, keményen végigtolták a napot.

Folytatva az utat, Sarria közelsége foglalt le, örültem, nemsokára beérek, a csapadék ellenére gyorsan haladtam, nem fáradtam. Aguiada falucskában, összefutottam egy ír ismerősömmel, még az első hétről, beültünk a helyi kis kocsmába, stílusosan egy whiskey-re és egy kávéra. Beszélgetünk az elmúlt hetek élményeiről, kivel, mi történt. Örültünk a találkozásnak, a szívmelegítő nedűknek, majd folytattuk a napot.

Sarriát hamar elértem, egyre több zarándok, vagy zarándoki útját épp megkezdeni igyekvő embert lehetett látni. Kicsit olyan hely, mint St.Jean Pied de Port ahonnan én indultam.

Sarria az utolsó “nagyváros” ahol megkezdheted a zarándoklatot és kapsz érte oklevelet. A feltétele: 100 km megtétele Santiago-ig és napi két pecsét begyűjtése különböző állomásokon.

Nagyon sokan kezdik itt, a helyiek közül is van, aki évente megcsinálja ezt a szakaszt.

Ma azon tűnődtem, ha ez az esős nap az első héten jön velem szembe, biztos utáltam volna, egész úton azzal lettem volna elfoglalva, hogy milyen rossz ilyen időben sétálni.

Ma pedig, a tájban és a körülvevő élőlényekben gyönyörködtem.

Egy újabb tanulságos nap az El Camino-n, és rettentő gyorsan olvadnak a km-ek.

(Jóga van tudni)

Versenynaptár

H K Sze Cs P Szo V
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31


banner ugynoksegi v2 260px

20190516hg juniusi


zsirafmagazin hg re

 

joga ipaper header

Keresés