Huszonhatodik nap: Megérkezés a zarándokok paradicsomába



Elérkezett a nap, korán reggel, még sötétben ébredtem, ez itt nem nehéz, fél 8 körül kel fel a nap. Már ha felkel, az utóbbi napokban nem akaródzott neki. Kinéztem az ablakon, pirkadat épp csak elkezdte a sötét táj megvilágítását, kitörő örömmel konstatáltam, egy felhő sincs az égen.

Megszabadultam volna mumusomtól, kergető démonjaimat megtestesítő esőtől?

Csak a hideg csapadék okozott kellemetlenséget, bosszúságot zarándoklatom során, tökéletes metaforájaként az eddigi életem nehézségeinek.

Három kakas ült a szomszéd garázs tetején, hangoltak, nem kukorékoltak csak tollászkodtak, aztán végre rázendítettek, jelezték az új nap kezdetét.
Vendéglátó bácsi is mozgolódott lent a földszinten, készült a reggeli.

Végre, gondoltam, nemsokára elindulhatok Santiago de Compostella felé, ahogy ez a gondolat átfutott az agyamon, egyből fura érzésem is támadt. Mint amikor vársz valamire, dolgozol érte, és hírtelenen eljön, ugyanannyira akarod, mint amennyire nem, hogy véget érjen.

Hamar úrrá lett rajtam az út végének a hangulata, pedig tudtam még megyek tovább, nem Santiago lesz a végállomás.

Mégis egyszerre éreztem izgatottságot és egy kis melankóliát, ahogy kiléptem az utcára, elmúlt, a mellettem haladó zarándokok boldog mosolya ismét előhozta belőlem az örömöt. Sokan jártuk ez időtájt az ösvényt, és mindenkiből a szeretet és boldogság áradt. Nem beszélgettünk, mentünk és tudtuk, hosszú út van mögöttünk, rengeteg élménnyel, történettel, fájdalommal, fáradsággal, örömmel, tudással és tapasztalással gazdagodtunk. Elhaladtam valaki mellett, egy mosollyal, egy biccentéssel jeleztük egymás felé; tudom mi áll mögötted, és érezlek, látlak, én is

Te vagyok, Te is én vagy.

Sikerült egy emelkedőn felkapaszkodva egyedül maradnom, leszakítottam a nagyobb tömeget, egyedül folytattam utam. Jól esett most a “magány”, gondolataimmal közösen, haladni, és elmélkedni az elmúlt 26 napon.


Szép lassan, komótosan haladtam az ősi tölgyfák árnyékában, hol felfelé, hol lefelé vezetett az út. Nem siettem, élveztem, és ki akartam használni ezen szakasz minden pillanatát, mint egy finom falat, aminek nem akarsz a végére érni.

Nem sok fotót készítettem, szerencsére a táj sem akarta elvonni a gondolataimat az eddig megtett távolságról, átélt élményekről, beszélgetésekről és találkozásokról. Méterekkel a föld felett lebegtem, legalább is ez az érzet járt át.

Keletről, nyugat felé haladt az út, ahogy az elmúlt 26 nap többségében, követtem az árnyékom. Ezen lamentáltam, milyen filozofikus, egy árny után haladni, ekkor beértem egy vak kislányt és az apukáját.

Boldogan, mosolygósan meneteltek, mire elhaladtam mellettük, potyogtak a könnyeim, eltört a mécses, emlékeztetett a két koreai testvérpárra, akikkel még hetekkel ezelőtt futottam össze, és hírtelen minden eddigi élmény a könnycseppeken keresztül próbált távozni.

Egyik pillanatban a könnyeimmel küzdöttem, a másikban pedig hangosan felkacagtam. Nem bírtam kontrolálni az érzéseim, gondolataim. Miért is kellene? Hagytam, jöjjön elő, bújjon ki aminek ki kell. Egy-két órát haladtam ilyen kavargós érzelmi állapotban. Jól esett a sírás, pedig nem szoktam, általában inkább érzelem mentes vagyok, nem is emlékszem otthon mikor zokogtam utoljára, talán gyerekkoromban. Márpedig a fiúk ugye nem sírnak. Nem éreztem magam tőle gyengének, sőt, erősebbnek mint valaha, mind fizikailag, mind mentálisan. Megtehetem. Nem kell elrejtenem senki elől az érzéseim, őszinte és mély érzelmek jöttek elő, és távoztak belőlem.

A következő pár óra, szinte meditatív állapotban telt. Mentem előre, kellemesen sütött a nap, de szinte semmire sem emlékszem belőle, sem a tájra, sem az emberekre akik mellett eljöttem. Mintha madzagon húztak volna a cél, Santiago felé. Akár becsukott szemmel is mehettem volna. Egy erő, az elmúlt hetek alatt felépült énem, kezdte átvenni az irányítást a régi felett és vezetett.


Nem sokkal Santiago előtt “tértem” ismét magamhoz, az utolsó hegyoldal, a zarándokok szobrával a tetején. Kevesen jönnek el erre a kilátóra, mert egy kis kitérőt kell tenni érte, ráadásul felfelé.



Előttem két angol lány ért fel, tandem biciklivel teljesítették a távot León-ból indulva. Boldogan ölelték egymást a szobroknál, meglátva engem, meg is kértek lőjek róluk egy-két képet emléknek. Csak ültünk, és néztünk a távolba, tökéletesen kivehető katedrális ikertornyait bámultuk. Tényleg itt vagyunk. Előttünk elterülő város már Santiago, melyet eddig mint egy délibábot, kergettünk, de most teljes fizikai valóságában itt áll előttünk. Nemsokára tényleg elérjük.


Elköszöntünk, én még maradtam egy kicsit, álmélkodni és élvezni a látványt, átélni az elmúlt 790 km emlékeit. Felhívtam szeretteimet, elküldtem pár képet a számomra fontos embereknek, hogy megosszam velük a pillanatot, mely annyira fontos és ünnepélyes számomra.

Aztán elindultam. A hála és a szeretet érzése töltött el, hálásnak éreztem magam. Hálásnak, hogy élek, itt lehetek, hálásnak mindenkinek aki eddigi életemben segített, szeretett, támogatott vagy akarva, akaratlanul gátolt és bántott, erősebbé, sebezhetetlenné tett. Hálás voltam az életnek, hogy itt lehetek és végigjárhattam ezt az utat minden különösebb nehézség, betegség, fizikai fájdalom nélkül.

Beérni Saniago de Compostella belvárosába, nem okozott nehézséget, lesétáltam a dombról, ahol egy kis csendet és nyugalmat, kaptam, csodás emberfeletti érzéssel töltött el.

Ilyen érzés lehet az olimpiai bajnoknak is. Itt nem osztanak érmeket, nem szól a Himnusz, de tudod, hogy egy életre szóló élménnyel gazdagodtál, nemesebb, tapasztaltabb lettél. Tudod mi az, ami fontos, és mi az ami nem az életed további részében.



Egyszer csak azon kapod magad, hogy ott állsz, több száz, esetleg több ezer ember között, a hatalmas katedrális előtt, és ismét azt érzed eggyé válsz mindenkivel. A világ minden elképzelhető pontjáról érkeztetek, ki ezért, ki azért vállalta a kilométereket, hírtelen egynek és ugyanannak érzed magad a többiekkel, egy léleknek, egy embernek, egy földlakónak. Akik keresik az élet értelmét, lényegét. Nem számít honnan, és miért jöttél, itt vagy és ez a fontos. Itt, és most, egyek vagyunk, sokan, sok felöl. Ha körülnézel, soha ennyi boldog és elégedett embert nem láttál még egy helyen, ahol mindegy a hovatartozás, a vallás, csak egy számít eljutottál ide. Mindenki ölelkezik, boldogságtól kiabál, tapsol, ismerőssel és ismeretlennel, mintha Cupido angyal nyílzáporában ázna a főtér.


A várost, festőien gyönyörű szűk sikátorok labirintusán keresztül lehet felfedezni, egyik sarok egy kis kápolnát, a másik egy hatalmas templomot, katedrálist rejt. Csak ámulni és bámúlni lehet, figyelni kell, nehogy bogár szálljon a tátott szádba. Mikor elfáradsz a csodálatos utcák, épületek látványától, mesebeli kerthelységek várnak, hűsítő árnyékukkal és felfoghatatlan panorámáikkal.

Ez Santiago, egy elmesélhetetlen csoda, egy oázis a rohanó világ közepén. Most megálltam, körül, és hátra néztem. A megtett út, a mögöttem lévő évek, hírtelen értelmet, tapasztalatot, de legfőképp tanítást rejtenek, mely ma megnyílt előttem és ezért hálás vagyok.

A régi énem, amit magammal hoztam itt marad Santiago-ban. Nem jön velem tovább, kígyóbőrként levedlettem, meghalt, elbúcsúztattam. Az új önmagam, amit az út felépítet, a következő három napban, születik újjá, támad fel, megérkezve és megfürödve Finisterre tenger habjaiban. Addig még felfedezem ezt a csodákkal teli várost és élvezem az eddig megtett út gyümölcsét.

Buen, buen, buen Camino!

Versenynaptár

H K Sze Cs P Szo V
5
8
12
13
19
20
22
26
27
28



banner ugynoksegi v2 260px

20190516hg feleves


zsirafmagazin hg re

 

joga ipaper header

Keresés