24. nap: 700 km alatt minden álarc lehull




Tegnap esti szállásunk, nem a vendéglátásáról lesz világhír
ű. Nem sokkal érkezésem után egy nagyon kedves magyar hölgy is befutott, bőrig ázva, átfázva. Megörültünk egymásnak, első nap óta nem találkoztam honi zarándokkal. A hostelben hideg és rideg hangulat uralkodott, elsősorban a házi néni miatt. Mindenen spórolt, amin csak lehetett, meleg víz, fűtés, törölköző, szárító, stb. Nem volt egyszerű az egésznapi hideg, zord idő hatását elmulasztani.

Egyből kikértem egy helyi szőlőpálinkát a teám mellé, aztán még egyet. Bevált. Tapasztalt utazóként, próbáltam Évának is ajánlgatni, higgye el, probiutikumnak jó lesz. Elfogadta és szépen Ő is kezdett felolvadni, ahogy a hangulat is, egyre jobb színünk és kedvünk lett. Két kanadai nő szállt meg még rajtunk kívül, először rosszallóan, vacogva figyelték spontán “alkoholizmusunk” aztán látva a pozitív hatását a hideg ellen, ők is követni kezdték a példánk. Már senkit nem érdekelt, a házi néni, irritáló mogorvasága, ettünk és ittunk, nevetgéltünk az elmúlt napok megpróbáltatásain.

Éva is elmesélte Camino-s, tanulságos történetét. Legjobb barátnőjével érkezett, akivel éveken át tervezték, hogy eljönnek és végigjárják az utat. Így is történt, neki kezdtek, mint sokan mások, haladtak, falták a km-eket, amíg León előtt nem sokkal, Éva összeszedett valamilyen csúnya gasztro betegséget. Elég gyorsan legyengűlt, de folytatta, próbálta a lépést tartani partnerével. Nem javult az állapota, “barátnőjét” az állapota nem hatotta meg, sôt idegesíteni kezdte, hogy lassabban kell haladnia. Egy idő után el is hagyta, nem várta be Évát, aki már önkívületi állapot határán, próbált haladni. Egyedül maradt, egy idegen országban, betegen. A szerencse, a gondviselés, vagy hívja bárki bárminek, mellé sodort egy magyar zarándokot, egy katona nőt Debrecenből, aki egyből segítségére kelt. Bajtársat nem hagyunk hátra hozzáállással, elkísérte az akkor már egy padon fekvő Évát egy hostelbe, ahol rögtön orvosi segítséget és ellátást kapott. Együtt folytatták az utat, egy kis idő után a katona nőt támadta meg hasonló betegség, Éva viszonozni tudta a kapott önzetlen segítséget.
Elvesztette egy barátnak hitt ember társaságát, de cserébe kapott egy igazit.

Beszélgettünk a történetéről és a Camino-ról. Az út helyre rakja a dolgokat, ha akarjuk, ha nem. Egy állarcot nem lehet 800km-en keresztül viselni, előbb-útóbb, lehull a lepel, és a puritán énünk marad, minden fűszer, manír, felvett szokás nélkül.

Lehet, hogy barátként érkeztek az útra, de párszáz km után kiderül, kinek mit jelent a másik társasága. Elgondolkodtató beszélgetés és este után, nem kellett altatni, hamar az igazak álmát aludtam.

Reggel, bosszankodva vettem észre, hogy a nénike, lekapcsolta estére az összes radiátort, a cipőm még mindig csurom vízisen várt, ami sok jót nem ígért a napra. Gondolatban sok szép helyre elküldtem fegyőrünket, viszont a harag nem old meg semmit, csak a hangulatot rombolja, így próbáltam átkapcsolni megoldó üzemmódba.

Bezacskózhatom a lábam, de az sem lesz jò hosszútávon. Kell egy hajszárító, de a nénje biztos nem adná oda. Ekkor láttam szerencsétlen férje ott bóklászott az előtérben. Majd tőle, hátha nem kapcsol, hogy a rövid hajamhoz nem kell a hajszárító. Működött a terv, hozta is a gépet, rögtön neki láttam a szárításnak.

Fél óra telhetett el, mire a néni rájött a trükkre, hatalmas kiabálással jelezte férjének, hogy nem szabadott volna odaadnia az Ô saját hajszárítóját. Nemsokára velem is próbálkozott, de a cipőm már száraz volt, mosolyogva jeleztem, kész vagyok, viheti ahova akarja. Ez volt az egyetlen ilyen szállás az utam során, ahol nem segíteni, de kifejezetten gátolni akarták a pihenést, készülődést, cuccok rendbe tételét. Meg is kapta a megfelelő értékelést az alkalmazásban, jelzésként a többi zarándoknak a hely minőségét.

Kedvemet amúgy sem lehetett volna elrontani, telefonomat bekapcsolva, megszámlálhatatlanul sok, kedves szülinapi jó kívánság várt. Boldogsággal töltött el, minden egyes üzenet, beszéltem családommal is, azért már hiányoznak az otthoniak. Egy dolgot kértem a Camino-tól, egy kis napsütést. Ezt is megkaptam.

Kellemes időben útnak indultam, a 31 km-re fekvő Melide városába.

Néha egy kis permetszerű csapadék próbálkozott a felhőkből kipréselődni, de a nap sugarai, szép lassan elűzték a vízzel teli felhőket, és ismét meleg, simogató hőmérséklet kísért az erdei ösvényeken.



A táj az előző napokhoz hasonlóan, főleg mezőkön nyugodtan legelésző tehenek, kanyargó patakok és kisebb-nagyobb erdők között vezetett. Ismét visszatértek a természet hangjai, a madárcsicsergés, vízcsobogás, fák lombjainak suhogása melyek annyira hiányoztak a monoton szélzúgás és viharos eső miatt.


Élveztem újra a kellemes utazást. Első megállóm egy kellemes kis kávézó volt, térítő szerzetesek üzemeltették, mindennel kínáltak minket, meleg tea, kávé, sütik. Újra összefutottunk a tegnapi kanadai lakótársaimmal, akik egyből mindenki tudtára adták, hogy ma ünneplem a születésnapom. Rengeteg ölelést, puszit és happy birthday dalt kaptam. Jól esett a sok vadidegen őszinte köszöntése, zavarba is jöttem, de jól “tűrtem”

Ebédemet a sok süti miatt későbbre halasztottam, délután kettő körül, Santiago-ig az utolsó hegy oldalában fekvő apró, de annál hírhedtebb nevű Casanova falujában fogyasztottam el. Semmi, de még egy szobor sem emlékeztetett a népszerű szívtipróra, ez egy lecsapatlan turisztikai labda kedves helyi önkormányzat, gondoltam magamban.

Az ebéd után, nem tudom mi történt velem, megtáltosodtam, magamhoz képest is gyors utazósebességgel haladtam, Melida felé. Egy két erdei úton, az előző napi esők miatt kialakult sártenger lassította, vagy inkább tette izgalmas akadály-pályává az ösvényt. Nem okozott különösebb problémát, gyerekként élveztem az ugrálást egyik kőről a másikra.

Melida előtt már csak az icipici Furelosban álltam meg egy taktikai kávéra és egy kis édességre. Ismét belebotlottam egy két “régi” ismerős arcba, miről másról diskurálhattunk volna mint az előző napok zord időjárásáról, és arról, ki, hogyan vészelte át.

Hiába a nehézségek utólag a legjobb sztorikká válnak, amelyen már jókat nevetünk, bezzeg akkor. Tényleg a legjobb történetek soha nem arról szólnak, hogy milyen könnyű volt az a szakasz és milyen ideális körülmények tették komfortossá az utat.

Délután fél ötre futottam be Melida-ba, várt a kis hotelem, kényelmes szobával, komforttal, és remélem egy nagy és kiadós vacsival. Ezt adtam magamnak szülinapi ajándékba.

Örültem a tegnapi találkozásnak, a mai napsütéses időnek, és annak, hogy itt vagyok, és még egy hétig járhatom az utam, mielőtt hazatérek, és folytatom az igazi, saját El Camino-m.



banner ugynoksegi v2 260px

Keresés