30 éve, 1990. október 9-én hunyt el a 20. század egyik legnagyobb magyar írója, az Iskola a határon, a Buda, a Hajnali háztetők, a Próza szerzője, az atlétikában is jeleskedő, bridzs-szakkönyvével óriási elismerést kiváltó Ottlik Géza.
Műfordításai közül kiemelkedik Charles Dickenstől A Pickwick klub, a Twist Olivér és a Copperfield Dávid, Ernest Hemingwaytől Az öreg halász és a tenger. Bereményi Géza idén jelentette meg Magyar Copperfield c. lenyűgöző memoárját, elmondása szerint nem is az eredeti, hanem a Magyar Ifjúság számára Ottlik által átdolgozott változat volt rá óriási hatással. Szétfeszítené a cikk kereteit, ha elkezdenénk részletezni, miben áll Ottlik és főleg az Iskola jelentősége, még annyit megjegyeznénk, hogy több generáció egyik kedvenc meseírója, Lázár Ervin ebből a zseniális regényből vette legkedvesebb mesehőse, Dömdödöm nevét.
"Ottlik meg Nádas futó író" - említette a nekünk adott interjújában Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője - maga is futó. Ottlik így fogalmaz az atlétika iránti szenvedélyéről Réz Pálnak adott interjújában, a Félbeszakadt beszélgetésben, mely a Próza c. kötetében olvasható, és amelyet Csillag Péter Ady stoplisban c. könyve szerint a Népsport is közölt 1981-ben, a költészet napján:
"A katonáknak a maguk módján sok igazságuk volt: ezek mind olyan judeo-plutokrata-kozmopolita-szifiliszes-nyamvadt dekadens dolgok – s külön bosszantotta őket, hogy a sok lelki rothadtsággal nehezen fért össze, hogy az intézet egyik legjobb atlétája voltam. Magasugróbajnok az alreál végén, futó-, súlydobó – és 16 éves koromban már 100 méteres bajnok. Nyáron civil egyesületben versenyeztem."
"Versenyezni szerettem. A centiméterrel, stopperórával lemérhető, a salakon elért tiszta, igaz, megfellebbezhetetlen eredményeket szerettem, az atlétikát."
"Az életben és a labdarúgásban sok függ az erőszaktól, megfélemlítéstől. Korán abba kellett hagynom a versenyzést, mert sportszívet meg gyomorsüllyedést kaptam. Azóta is azzal vigasztalom magam, hogy nem nyertem volna meg az 1932-es olimpián a rövid távokat, és nem futottam volna soha világrekordot. De hát ez persze nem biztos. (Az ember áltatja magát, ugye, mi mást tehet keservében?) Mikor civil lettem, és beiratkoztam az egyetemre, még egyszer elindultam egy versenyen a BEAC-ban, s meg is nyertem a 100 métert 'utcahosszal', ahogy mondják, de olyan rossz idővel, hogy sértődötten otthagytam őket, azonmód. Felöltöztem, hazamentem, abbahagytam a költészetet és rövidtávfutást, és áttértem a prózaírásra."
Ugyanabban a kötetben olvashatjuk a Lengyel Péterrel folytatott beszélgetését, ahol Ottlik ezt mondja: "Ahogy, mondjuk, a sportban is az atlétikát szerettem, ahol stopperórával és centiméterrel pontosan le lehet mérni valakinek az eredményét. Az irodalom pontozásra megy, mint a szertorna vagy a műkorcsolyázás, sajnos. Mégis, akkor volt egy kivétel: a Nyugat. Acélszalag és kronométer. Ady, Kosztolányi, Babits és Schöpflin lapjának munkatársává lenni: ezt olyasféle – matematikai szigorúsággal és sportszerűen lemérhető – teljesítménynek éreztem volna, mint hogyha mondjuk bekerülök egy olimpiai válogatott keretbe. Csodálatos módon ez sikerült is. Bekerültem. 1939-ben a Nyugat elfogadta egy hosszú novellámat, és olyan magas rangban érzem magam azóta is, mint semmi más kitüntetéssel, semmi más pályán nem érezhetném magam. Ha a százméteres síkfutás olimpiai bajnokságán kívül megnyerem a kétszázat is, körülbelül ennyit ért, amikor Babits elfogadta A Drugeth legenda című novellámat."
Iskola a határon c. regénye tele van focis jelenetekkel. Az egyik főszereplő, Medve Gábor esete megmutatja Ottlik véleményét a labdarúgásról:
"De nem bánta ő a futballt, tudtam. Lenézte. Az ugrómércét szerette meg a stopperórát meg a mérőszalagot."
Buda c. művében, amely már csak a halála után három évvel, 1993-ban jelent meg, a fair playről fogalmaz meg örökérvényű gondolatokat: "A rossz közösségi rendet nem átrendezéssel kell javítani, nem a hatalom igazságos elosztásával az adott rossz emberanyagban, hanem bele kell dobni valami jót. Közénk, ócska stricik közé. Például, sportszerűséget. A játék tisztaságát. Divatot csinálni az eleganciából. Teniszben elegáns volt visszaadni a tévesen nyert pontot; vívásban bemondani a kapott találatot: Touché!"
"Nekem megvan, nagy kitüntetés volt, hogy adott nekem azzal, hogy hát ezt a könyvemet tartom a legjobbnak, sokkal jobb, mint az Iskola a határon. Ezt aztán franciára lefordították, magyarra nem engedte lefordítani, hogy ezt nincs ember, aki le tudná fordítani, még ő se... Ő komoly bridzsező volt, versenyszinten csinálta, és tényleg nemzetközi szinten. Én nem tudok bridzsezni, úgyhogy kártyázni sosem láttam, de néha, nagyon ritkán, ott volt a mi partijainknál, kibicelt, és nagy szeretettel vette azt, hogy valaki hazárdjátékos." - mesélte a legendás irodalomtörténész, Réz Pál, Ottlik barátja a Bokáig pezsgőben c. hangos memoárban.
"Haláláig nem is akarta a magyar változatot, csak végrendeletében engedélyezte a fordítást." - írta az egykori Népszabadságban az a Kelen Károly, aki Homonnay Károllyal együtt fordította magyarra a művet Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein címmel, amely 1997-ben jelent meg. Ottlik külföldön e kártyajáték miatt örvendett nagy népszerűségnek, míg itthon a szépírói oldaláért. A népszerű televíziós újságíró, producer, rendező, Lévai Balázs édesapja is versenyszerűen bridzsezett, volt, hogy Ottlikkal egy csapatban.
De nem csak az önálló kötetében írt szeretett játékáról, még matematika szakos egyetemi hallgató volt, amikor alkalma volt rá, hogy heti rendszerességgel bridzsrovatot készítsen a Budapesti Hírlap számára. "A rovat rövid időn belül olyan kedvelt lett, hogy a fiatal szerző honoráriumát heti tizenöt pengőről húszra emelték. (Közbevetőleg: Ottlik ebből a vékonyan csordogáló pénzerecskéből élte az újdondász sajtómunkások bohém életét.) 1936-ig írta és vezette a rovatot, míg a BH Vasárnapi mellékletét egyszer csak meg nem szüntették. A majdnem három teljes éven át napvilágot látott több mint 130 cikk úgyszólván eszmei egészet alkot." - írta az életmű egyik legnagyobb szakértője, Kelecsényi László A játékos Ottlik c. szövegében, amely az azóta megszűnt Holmiban jelent meg 2012-ben. Az 1934-es, bécsi csapat Európa-bajnoki magyar győzelemről például Ottlik tudósította a BH-t.
Forrás: Eurosport
Kép:
